Amikor a bsdlabel(8) vagy a sysinstall(8)
segítségével
állományrendszereket telepítünk, nem
szabad figyelmen kívül hagynunk a tényt,
hogy a merevlemezes egységekben a külső
sávokból gyorsabban lehet
hozzáférni az adatokhoz, mint a
belsőkből. Emiatt a kisebb és gyakrabban
elérni kívánt
állományrendszereket a meghajtó
lemezének külsejéhez közel kell
létrehozni, míg például a
/usr
partícióhoz hasonló nagyobb
partíciókat annak belső része
felé. A partíciókat a
következő sorrendben érdemes
kialakítani: gyökér
(rendszerindító),
lapozóállomány, /var
és /usr
.
A /var
méretének tükröznie kell a
számítógép
szándékolt használatát. A
/var
partíción foglalnak helyet a
felhasználók postaládái, a
naplóállományok és a
nyomtatási sorok. A postaládák és
a naplóállományok egészen
váratlan mértékben is képesek
megnövekedni attól függően, hogy mennyi
felhasználónk van a rendszerben és hogy
mekkora naplókat tartunk meg. Itt a legtöbb
felhasználónak soha nem lesz
szüksége egy gigabyte-nál több
helyre.
Bizonyos esetekben a /var/tmp
könyvtárban azért ennél
több tárterület szükségeltetik.
Amikor a pkg_add(1) segítségével
egy friss szoftvert telepítünk a
rendszerünkre, akkor a program a /var/tmp
könyvtárba
tömöríti ki a hozzá tartozó
csomag tartalmát. Ezért a nagyobb
szoftvercsomagok, mint például a
Firefox vagy az
OpenOffice esetén gondok
merülhetnek fel, ha nem rendelkezünk elegendő
szabad területtel a /var/tmp
könyvtárban.
A /usr
partíció tartalmaz számos, a rendszer
működéséhez elengedhetetlenül
fontos állományt, többek közt a portok
gyűjteményét (ajánlott, lásd
ports(7)) és a forráskódot
(választható). A portok és az
alaprendszer forrásai telepítés
során választhatóak, de
telepítésük esetén akkor ezen a
partíción legalább két
gigabyte-nyi hely ajánlott.
Vegyük figyelembe a tárbeli igényeket, amikor megválasztjuk a partíciók méretét. Igen kellemetlen lehet, amikor úgy futunk ki az egyik partíción a szabad helyből, hogy a másikat alig használjuk.
Egyes felhasználók szerint
előfordulhat, hogy a sysinstall(8)
Auto-defaults
opciója a /var
és /
partíciók
méretét túl kicsire választja.
Particionáljunk okosan és
nagylelkűen!
Általános szabály, hogy a lapozóállományt tároló partíció mérete legyen a rendszer fizikai memóriájának (RAM) kétszerese. Például, ha a számítógépünk 128 megabyte memóriával rendelkezik, akkor a lapozóállomány méretének 256 megabyte-nak kell lennie. Az ennél kevesebb memóriát maguknak tudó rendszerek több lapozóállománnyal jobban teljesítenek. 256 megabyte-nál kevesebb lapozóállományt semmiképpen sem ajánlunk, és inkább a fizikai memóriát érdemes bővítenünk. A rendszermag virtuális memóriát kezelő lapozási algoritmusait úgy állították be, hogy abban az esetben teljesítsenek a legjobban, ha a lapozóállomány mérete legalább kétszerese a központi memória mennyiségének. A túl kicsi lapozóállomány beállítása rontja a virtuális memória lapkeresésési rutinjának hatékonyságát és a memória bővítése esetén még további gondokat is okozhat.
A több SCSI-lemezzel (vagy a különböző vezérlőkre csatlakoztatott több IDE-lemezzel) bíró nagyobb rendszerek esetében érdemes minden egyes (de legfeljebb négy) meghajtóra beállítani lapozóállományt. A lapozóállományoknak közel azonos méretűnek kell lenniük. A rendszermag tetszőleges méretűeket képes kezelni, azonban a belsejében alkalmazott adatszerkezetek a legnagyobb lapozóállomány méretének négyszereséig képesek növekedni. Ha a lapozóállományokat nagyjából ugyanazon a méreten tartjuk, akkor a rendszermag képes lesz a lapozáshoz felhasznált területet optimálisan elosztani a lemezek között. A nagyobb lapozóállományok használata még akkor is jól jön, ha nem is használjuk annyira. Segítségével sokkal könnyebben talpra tudunk állni egy elszabadult program tombolásából, és nem kell rögtön újraindítanunk a rendszert.
Egyes felhasználók úgy
gondolják, hogy egyetlen nagyobb méretű
partíció mindenre megfelel, ám ez a
gondolat több okból is helytelennek
tekinthető. Először is, minden egyes
partíciónak eltér a
működési jellemzője, és
különválasztásukkal
lehetővé válik az
állományrendszerek megfelelő
behangolása. Például a
rendszerindításhoz használt és a
/usr
partíciókat többségében csak
olvasásra használják, és nem sokat
írnak rájuk. Eközben a /var
és /var/tmp
könyvtárakban zajlik az írások
és olvasások túlnyomó
része.
A rendszer megfelelő felosztásával a
kisebb, intenzívebben írt
partíciókon megjelenő
töredezettség nem szivárog át a
többségében csak olvasásra
használt partíciókra. Ha a sokat
írt partíciókat közel tartjuk a
lemez széléhez, akkor azokon a
partíciókon növekszik az I/O
teljesítménye, ahol az a leggyakrabban
megjelenik. Mivel mostanság az I/O
teljesítményére inkább a nagyobb
partíciók esetén van szükség,
azzal nem érünk el ebben különösebb
mértékű növekedést, ha a
/var
partíciót a lemez szélére toljuk.
Befejezésképpen hozzátesszük, hogy
ennek vannak biztonsági megfontolásai is. Egy
kisebb és takarosabb rendszerindító
partíció, ami többnyire
írásvédett, nagyobb eséllyel
él túl egy csúfos
rendszerösszeomlást.
Ha kérdése van a FreeBSD-vel kapcsolatban, a
következő címre írhat (angolul):
<questions@FreeBSD.org>.
Ha ezzel a dokumentummal kapcsolatban van kérdése, kérjük erre a címre írjon:
<gabor@FreeBSD.org>.